Hatalmas kondér puliszka fortyog a rozoga tűzhelyen a nyári hőségben. Hátrébb fiatal diófa árnyéka terül el, s néhány dombocska hullámvonala látszik, tele zöld gyümölcsössel, bokrokkal, fákkal, köztük halkan susog a szél.

Egy kutya, amely az imént még dühösen ugatott, mintha a törökök jönnének, lógó nyelvvel liheg, és egy ütött-kopott kismotort őriz a kocsiszín alatt. Arrébb két szénaboglya és egy Dórina névre hallgató szép, jámbor kanca. Por és kiszáradt föld. Az udvaron senki.

A házban hűvösebb van, s nem hallatszik semmi zaj. Egy pár hónapos csecsemő mélyen alszik egy rögtönzött függőágyban, karnyújtásnyira az ágy fölött, s nagyon fiatal édesanyja ringatja. A nagyszobában három ágy, tapasztott, kékre festett fal és kemence, meg egy régi, rozoga televízió. A bekeretezett esküvői kép alatt egy hét-nyolc éves legényke alszik, mint a bunda, egyik lába lelóg az ágyról, karjaival betakarja a fejét, egészen a búbjáig.

Legfelül, az ágy fölött van a kobza helye, ott szokott lógni a borhuzatában. Most azonban az öregember kezében van a kobza, aki félszegen a küszöbön ácsorog, s kifelé néz. A néni a mezőn van, egyik unokája feleségével a szülőotthonban – a háznak mind a tíz lakója elment valahova.

Néha, mikor egyedül van, az öreg leveszi a kobzát a szögről, egy sámlira kuporodik, s kedvtelésből magának énekel az udvaron. Ő Constantin Negel. Egy Isten háta mögötti moldvai faluszélen, Supitcában lakik. Ő az egyik utolsó mestere annak a hangszernek, amely bár évszázadokig megbecsülésnek örvendett a muzsikusok világában, ma már egyre kevesebbet hallható.

Egy régi vágású muzsikus

Botosani-tól 20 km-re Hârlau és Târgu Frumos irányába az út áthalad Buda falu jobb szélén, s tovább vezet Copalau falukörzet Supitca falujába. A tűző napon, a széles, poros földúton feltűnik Lucica néni, két teli vödör vízzel imbolyogva. Ismeri a kobzást.

„Costache és a testvére, Jenel, jó gazda emberek, adjon nekik egészséget az Úristen! Régen ők voltak a legjobb muzsikusok Supitcában, az ő kedvükért jöttek az emberek táncolni ünnepnap. Most már szétszéledt a falu, világgá mentek a fiatalok, ki merre látott. Az én időmben a lakodalomba két muzsikást fogadott az ifjú pár: egy hegedűst, meg egy kobzást, hogy kísérje – és táncoltak. Most, ezekkel a megafonokkal nem lehet mulatni! Ha áramszünet van, vége a muzsikának, vége a lakodalomnak.”

Costache Negelt és botosani-i kollégáit két éve láttam először a bukaresti Parasztmúzeumban egy hangfelvétel alkalmával, s azóta tervezem, hogy elutazom hozzá. Hallgatagságával, gondosan fésült hajával, fehér ingében, öltönyében olyan volt, mintha egy jó évszázaddal ezelőtti világból érkezett volna, amikor a muzsikusok a falu megbecsült személyiségei voltak, s megkapták az illő tiszteletet.

Kobzája varázslatosan, szédítően muzsikált, pontos, energikus ritmust adott, mint a légcsavar egy régi, rozsdás repülőgépen, amely ha esik, ha fúj, átrepüli az óceánt. Igazi művészet – egy kettéhajtott lúdtollal. Albesti-i sârba áthangolt húrokon, flamanzi-i margineanca és batuta, prisacani-i mosnegeasca, Costachel batutája… Majd a kobzás összeszedte bátorságát, és remegő hangon elénekelte a Chiftilareasát…

Előttem három kilométerre feltűnik Supitca a zöldellő dombok között. A föld kiszáradt, a kukorica úgy áll benne, mint az aszfaltban, nagy az aszály. „Már két hónapja nem esett. Ha pár napon belül nem lesz eső, hiába dolgoztam, hiába költöttem rá a pénzt” – mondja a parasztember, akinek a szekerén úgy dülöngélünk végig a főutcán, mintha árkon-bokron járnánk.

Napközben a falu a gyerekeké és az állatoké, hiszen ilyenkor a felnőttek – románok és cigányok egyaránt – a mezőn dolgoznak. A lovak, birkák, libák, tyúkok szabadon járnak-kelnek az elhagyatott utcákon.

A Negel család házai egy domb tetején állnak, egy meredek ösvény végén. Jobbra az öregek régi, kékre meszelt háza, amely már düledezik; aztán Jenel Negel fatornácos háza, Costache testvéréé, a hegedűsé, aki sajnos már nem él; balra pedig a kobzásé.

A tárgyak itt nem olyanok, mint Bukarestben voltak, a fehér ing kissé megsárgult, a kalap elkopott, de maga Costache Negel ugyanaz a szerény öregember marad, akár a televízióban vagy a múzeumban, akár otthon az udvaron. Valódi, régi vágású muzsikus, amilyen az apja, a nagyapja volt.

A fasírtsütő lány nótája

„Itt születtünk Supitcában, hatan voltunk, három fiú és három lány.

Anyám, Ruxandra gyönyörű asszony volt, fekete haját hosszú fonatban hordta. Apám, Gheorghe kissé magasabb volt nálam, a haját egy kicsit rövidebbre nyírta, és valami kölnit tett rá, hogy jó illata legyen.

Apai nagyapámat nem ismertem, de tudom, hogy ő is hegedült. Én is hegedülni akartam, de apám nem engedte, mert kobzásra volt szükség. Ő tanított, hogyan fogjam le a hangokat, s egyet-egyet odasózott a fejemre a vonóval, mikor elvétettem.

Hét éves koromban csináltatott nekem egy kicsi kobzát egy frumusicai mesterrel, Flamanzi falun túl, Toma Vasile volt a neve. Voltak neki sablonjai, s egy hét alatt kész volt a kobza, juharfából, a hasa meg fenyőből.

Tizennégy éves koromban csinált nekem egy nagy kobzát, és ezt is ő csinálta, ami most van. Meghalt már. Volt még egy mester, Deleni-ben, az is meghalt – nem tudom, ma ki csinál még kobzákat. Először nem nagyon szerettem a hangszert, játszottam rajta, de közben az apám hegedűjén járt az eszem. Később megszerettem, s a kobzánál maradtam.

Voltak a faluban más kobzások és hegedűsök is, akikkel apám muzsikált, s akiktől én is tanultam, de azok a jók mind elmentek, még fiatalkoromban, mára már csak a pancserek maradtak, akik csupán a nagy zajt csapják, minek játssz az ilyenekkel?

Régen volt Irodica Marchidon, aki fogságban volt a háborúban és ott is muzsikált. Volt Budeanu Ion, akit elvittek az oroszok a lágerbe, mondta nekik, hogy ő muzsikus, s adtak neki az oroszok hegedűt. Aztán Costache Lupu, a másik öreg hegedűs, Paznicu Spiridon, Costandache Dumitru, Schiopu Simion, Ristache Vijan.

A kobzások között volt egy nagybátyám, akitől még tanultam, Gheorghe Lupu, az apám sógora volt. Amikor betöltöttem a húsz évet, már felülmúltam őt fogásban is, pengetésben is, de ő örült neki, örült ő is meg apám is, hogy nem hiába vesztegette velem az időt. Volt szorgalmam, és valósággal szikrázott a kobzám, mert ha szeretettel és örömmel csinálja az ember, ezt a hangszert is meg lehet tanulni, ráérez az ember és boldogul vele, de ha nem, akkor nem megy semmi.

Ahol csak jártam és muzsikáltam, tetszett az embereknek. Sok éneket megtanultam, mindet egy Vasile Tanase nevű öregtől, ő pedig a muzsikus rokonaitól tanulta. Padure verde, padure… (Zöld erdő, erdő…), Pe lânga plopii fara sot… (Páratlan jegenyék mellett…), Chiftilareasa (A fasírtsütő lány).

Tanase is, Gheorghe Lupu is, meg mindenki, akit említettem, roma volt, de románosan öltözködtek, ingbe, öltönybe, nem úgy, mint az üstfoltozók. Tisztelték őket, volt becsületük, ételük, italuk, jó egészségük.

Mikor az emberek nem tudtak táncolni, apám meg a többiek megmutatták nekik, így ni, ahogy ők is tanulták az öregektől. Húztak tiganeascát, horákat, batutákat… Egy legelőrészen volt a tánc, a gyepen, ha esett, a kultúrházban. Jöttek az emberek és táncoltak, főleg az ünnepek alatt, télen. Jöttek öregek és fiatalok, jött férj és feleség, és táncoltak.

A lakodalmak szombat estétől kedd reggelig tartottak, ez volt a szokás. Vasárnap reggel tízkor indultunk mi zenészek a menyasszonyért, a vőlegény násznépével, kiöltözve, megborotválva, kikértük a menyasszonyt, aranyszállal, virágokkal feldíszítve, és mentünk a templomba. Mi kint muzsikáltunk, míg ki nem jöttek a templomból, aztán mentünk a lakodalmi ebédre. Hétfő este volt a köszöntő vacsora, volt sok ajándék, borravaló, adtak pénzt az új párnak.

Nyáron az udvaron tartották a lakodalmat, s hajnalig mulattak, táncoltak, hol egy horát, hol egy batutát, egy sârbát, ahogy egy mulatságban lenni szokott, mikor már kicsit fejükbe szállt az ital.

Hétfőn megjöttek azok a rokonok is, akik addig nem tudtak jönni, másnap reggel meg a keresztapa kifizette a muzsikusokat, és hazavitte az új párt. Mi még maradtunk egy kicsit, ittunk valamicskét, aztán hazamentünk, aludtunk három-négy órát, aztán ki a földre, a munkába, hát csak nem maradhatott gazos a kukorica!

Kerestünk a lakodalomban száz-kétszáz frankot [azaz leit – a ford.], kaptunk vagy egy kenyeret, egy üveg olajat, egy kis konyhapénzt, de hát a muzsikálásból nem lehetett eltartani a családot. Volt az embernek egy-egy tehene, borja, baromfija is, meg jártunk ki a kertbe.”

„És a maga lakodalma hogy volt, az is így, három nap, három éjjel tartott?” „A fenét, az enyém csak egy nap és egy éjjel tartott, volt egy dob, egy hegedű meg egy harmonika. Hogy mit nem kérdez!”

Vénasszonyok tánca

„Dan, nincs az a koca a napon? Eridj, vidd az árnyékba!” A kölyök morog valamit, nyújtózkodik és még mélyebben alszik. Az öreg nem szól többet.

Hét gyermeke szétszéledt, ki merre látott. „Csak egyszer látjuk egymást egy évben, a nevem napján vagy karácsonykor.” Az egyik traktoros, a másik a marhákkal foglalkozik az állattenyésztő telepen, a harmadik Mangaliában, a negyedik Brassóban lakik. Az összes unoka és dédunoka közül csak az az egy mutat érdeklődést a kobza iránt, amelyik itt alszik mellettünk. Negel tanítgatja, rágja a fülét, de a gyerek, ha tetszik is neki a kobza, gyakran inkább a focipálya vagy a diszkó felé veszi az irányt.

„Apámmal muzsikáltam, amíg meg nem halt, azután pedig Lupu úr bevett a Datina együttesbe, kellett neki egy kobzás, eljött hozzám, megszerettem. Azóta, ’79 óta jártam külföldre, mindenfelé, Spanyolországban, Szibériában, Németországban, Dániában, sok mindent láttam, két útlevelet is elhasználtam.

Háromszor voltunk Spanyolországban, egy szép városban, elindultunk a központból, végigmuzsikáltuk a városi parádét, aztán megérkeztünk egy afféle stadionhoz, ott ünnepség volt.

Dániában is szép volt, semmiben nem volt hiány, volt élelem, szállás, mindenünk megvolt, ami kellett.

De Németország tetszett nekem a legjobban. Elmentünk muzsikálni egy öregek otthonába, ültek az öregasszonyok a padon, hallgatták, tapsoltak, nevettek, tetszett nekik. S mikor elkezdtem egy horát, egy batutát, egy rusascát, fölálltak a bottal járó vénasszonyok, jaj Istenem, fölálltak, s kezdtek sirülni, táncolni, abba se akarták hagyni! De jól is mulattak!” Az öregnek felcsillan a szeme, s cinkosan a markába kuncog, mint egy tetten ért kamasz, aki tudja, hogy nem kap büntetést.

A szülőház

„Gumilabdával fociztunk a legelőn, meg volt egy négykerekű kiskocsink, magunk csináltunk, azon gurultunk le a völgybe.” Az öreg ház tornácán vagyunk, a muzsikus a gyerekkoráról, a fiatalságáról beszél.

„Apám elment a háborúba, nagyon keserves volt nélküle, de hazatért épségben. Utána is a seregben maradt, minket gyerekeket meg elvittek az oroszok lövészárkot ásni Piatra Neamt-ba.

Egy éjjel megszöktünk, haza akartunk menni, az oroszok elfogtak, aztán elküldtek, hogy itthon a faluban ássuk a lövészárkot. „Tűnés haza!” – azt mondják, amikor befejeztük a munkát. Este meg ők is eljöttek ide, fölmásztak a fára, ettek szilvát, körtét, almát, adtak nekünk cigarettát meg kapadohányt a magukéból, mi húztunk nekik cazaciocot, ők meg táncoltak.

Costache négy osztályt végzett, de többnyire inkább az apjával maradt. Dolgozott a téeszben, fellépett a „Cântarea României” fesztiválon [„Megéneklünk, Románia” – a Gyöngyösbokréta romániai megfelelője – a ford.], feleségül vette a bekeretezett fényképen látható Catincát, aki tudott cigány dalokat és szép hangja volt, majd hogy megözvegyült, elvette Mariát, a nála hat-hét évvel fiatalabb román asszonyt.

Az öreg szótlanul, fején kalappal, kezében a kobzával, szívében az emlékeivel a háza felé fordul. Ahogy elköszönünk, észreveszem, hogy a jobb kezének kisujja görbén, bénultan áll. „Csúnyán megütöttem, mikor egy kútnál dolgoztam, onnan maradt ez. De nem baj, nem mentem én az orvoshoz, hiszen nem zavar a kobzálásban.”

Supitcán naponta kétszer áthalad egy ócska busz a városba menet. Délután négy óra van, az emberek egy út menti padon várakoznak, s beszélgetnek a jószágról, a földről.

„No és erre emlékszel még?” – szólal meg az egyik öreg. „Gyerekek voltunk, kamaszok voltunk, s jöttek a hegedűs cigányok a színpadra, emlékszel még, milyen szép volt?”

Aztán a földre, az esőre fordul a szó. Egy fiatalember épp a pad mellett áll meg öreg, piros Daciájával, minden ablak lehúzva. „Ce mor dusmanii meeeei / Ca fac ce vreau cu eeeei / Si n-au valoarea meaaaa…” (Eszi a fene az irigyeimet, / mert azt teszek velük, amit csak akarok, / mert én mindjüknél különb vagyok…)

A magnó a legnagyobb hangerővel üvölt, a pasas nagyon büszke magára, hát még mesterkedik is valamit az autóján, hogy mindenki hallja a zenét. Azok, akik még az igazi zenészekhez, a hegedűsökhöz, kobzásokhoz, cimbalmosokhoz szoktak hozzá (talán még a fiatalabbak közt is vannak ilyenek), szívesen hallanák még a falu jeles napjain hol tüzes, hol szívhez szóló muzsikájukat. Hiszen ahol ők játszottak, ott valahogy több volt az élet, mint a mostani magnós lakodalmakon.

Néhány év múlva, amikor majd az embereknek elegük lesz ebből a szintetizátoros-gépzenés lekvárból, és valami valódit szeretnének hallani, ami az ősök őseitől ered és megérinti lelküket, vajon lesz-e mit hallgatniuk? Lesz-e még valahol egy Costache bácsi, egy rongyos házban egy dombon, ahol tízen laknak és kobza lóg az ágy fölött? Meg fogja-e érteni az a legényke, aki diszkóba és focizni jár, milyen fontos ez a darab fa és mire jó?

Porfelhőbe burkolózva feltűnik a láthatáron a busz, amely épp annyira zötyög, mint a szekér, amellyel megérkeztem Supitcára.

Constantin Lupu – a Datina együttes alapítója és vezetője

Moldvában a kobzának központi szerepe van a zenekarban: ritmust és harmóniakíséretet ad, de szólót is játszik. Ezért 1978-ban, amikor a Datina együttest megalapítottam (a név jelentése: szokás, hagyomány – a ford.), meg akartam keresni a környék legjobb kobzását. Amikor megérkeztem Supitcára, Costache épp kutat fúrt, megfogadott egy kútfúrót, s annak segített éppen vizet húzni.

Mondtam, beszélgessünk egy kicsit, egyezzünk meg. Nálam volt a hegedű, ő is látta, kivel van dolga, de én már az elején „lekádereztem” őt. Jobb keze mint a géppuska, dupla pengetésmódja Romániában egyedülálló, úgy tartja a ritmust, mint egy metronóm, soha ki nem esne belőle. Nagy nehezen beszéltem rá, hogy csatlakozzon hozzám, de ahogy ráállt, rögtön összeszoktunk. Ő a zenekar központja, mi pedig mint holdak keringünk körülötte.

Tiszteljük falusias harmonizálását, az ő kobzájához hangoljuk a hangszereinket, amelyet – ritka dolog – mindig fül után hangol be. Született tehetség! Mint ember meglehetősen tartózkodó, visszahúzódó, azonban a turnék alkalmával olykor egy-egy olyan aranyköpést, szellemes kifejezést hallani tőle, hogy a fiatalabbaknak megáll az esze.

1996-ban Dániában muzsikáltunk, s néhányunkat meghívtak egy-egy helyi családhoz. Costache bácsi egy szenvedélyes zenetanárhoz került, s másnap nyolckor, amikor próbálnunk kellett az iskolában, vendéglátója fekete Mercedesével érkezett. „No, hogy boldogultál?” – kérdem tőle. „Hát, Costica úr, boldogulni boldogultam, de tudja meg, hogy ez a német egy szót se tud románul!”

Amikor Novoszibirszkben muzsikáltunk, egymás mellett ültünk a repülőgépen, hogy ne aggodalmaskodjon, s képzelje, mit mondott: „Costica úr, nem lehetne, hogy kicsit alacsonyabban repüljünk, hadd lássam, hogy nő itt a kukorica!”

Speranta Radulescu – népzenekutató, a Muzica veche din Moldova de Sus („Régi muzsika Észak-Moldvából”) c. lemez szerkesztője

Costica Luput 30 éve ismerem. Azóta tudom róla, hogy járja a Botosani környéki falvakat és régi dallamokat gyűjt, hogy keresi azokat a zenészeket, akik hagyományos stílusban, de még mindig szépen muzsikálnak, úgyhogy amikor eljött a Parasztmúzeumba, tudtam, hogy bízhatok benne.

A dallamok, amelyeket tőle felvettem, igen különlegesek: nemcsak régiek és szépek, de igazi ritkaságok is. Vannak köztük fanarióta-kori dallamok, ahogy én nevezem őket, meg zsidó hatást mutató dallamok is. (Az oszmán fennhatóság alatt álló Moldvában 1711-1821-ig fanarióta, vagyis befolyásos isztambuli görög családokból származó fejedelmek uralkodtak. – a ford.)

De Costache Negeltől, mit mondjak, tátva maradt a szám. Kevés élő kobzást ismerhettem, mármint igazi kobzást, nem pedig népi zenekarban játszó előadóművészt. Tulajdonképpen csak két-három ilyen emberről beszélhetünk, akik még életben vannak, s Negel az egyik.

Sajnos a falusi lakodalmakban már sok éve nem muzsikál. Olyan keserűsége ez az öreg muzsikusoknak, hogy megszakad az ember szíve: nem hívja, nem fogadja meg őket már senki. Jobban szeretik a lakodalomban a cd-t, a szintetizátort, egyéb hülyeségeket. Ő az egyik utolsó képviselője egy letűnőben levő világnak, amely megannyi kincsével együtt el fog veszni.

Novemberre szerveztem neki és Constantin Lupunak egy párizsi koncertet a Cité de la Musique-ben. Ez egy nagy park számos palotával; különleges hely. Mindketten nagyon büszkék rá, hogy ennyi év után végre egy ilyen koncertet adhatnak ezen a jelentős helyszínen.